Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Bedecs László júniusi számunk „Arany János 200”-összeállításához, ezen belül is a meghívásos költőverseny pályamunkáihoz kapcsolódott.
A júniusi lapszám közöl néhány egészen kiváló kritikát, két izgalmas regényrészletet, egy elég jó novellát, de a centrumában kétségkívül az Arany János-blokk áll, annak a központjában pedig a meghívásos költőverseny anyaga.
A korábbi hasonló emlékévekhez képest az Arany-év kifejezetten jól sikerült, rengeteg színvonalas és emlékezetes projekt valósult meg, köztük egyébként olyanok is, amelyek csak érintőlegesen kapcsolódtak Arany örökségéhez. Volt arcfestés és nemzetközi konferencia, versmaraton, kiállítás és családi nap, jó ötletek az óvodától az egyetemig. Az Arany-év tehát egy kis Arany-lázat is hozott, a szerző arca, személye és életműve a kulturális élet tapintható része lett, egészen biztosan új élete kelt. A szobor leszállt egy kicsit a talapzatról, aminek kézenfekvő jele, hogy illem ide-vagy oda, még a nevével is játszani kezdtek a szerzők, szervezők és szerkesztők, így tűnt fel az „Arany-metszés”, az „Arany-csapat”, az „Aranymosás”, az „Aranyat ér”, de még a „24 karát” is egy-egy program vagy versösszeállítás címében.
Az irodalmi folyóiratok közül sem csak az Alföld állított össze tematikus lapszámot, sőt kortárs költők felkérése, megszólaltatása sem csak nekik jutott eszükbe. A meghívásos és bizonyos kereteket kijelölő költőverseny viszont igen, ez pedig egyedivé, átláthatóvá, játékossá és garantáltan színvonalassá tette az anyagot, összehasonlíthatóvá az alkalmi szövegeket. Tizenegyen költő tizenkét verset küldött a pályázatra, amelynek az 1992-es, „a dallam nem változtat szövegén” című József Attila-verseny volt a mintája. Az akkori, többségükben ars poetica-ként is olvasható pályamunkák között volt például Kovács András Ferenc valóban korszakos verse, az azóta is nagyon sokat elemzett és emlegetett J. A. szonettje. Úgy sejtem, az akkori ötletgazdák, Keresztury Tibor és Mészáros Sándor nyomdokába lépett szerkesztők a kötelező, „Most… árva énekem, mi vagy te?” (Letészem a lantot) Arany-sorra hasonlóan reflexív, a költői szöveg lét-lehetőségeire rákérdező műveket várhattak.
A beérkezett szövegek pedig nagyrészt valóban ilyenek, de olyan jelentős nincs köztük, mint a 25 évvel ezelőtti anyagban volt – esetleg Nádasdy Ádám versének van erre esélye. Sokat elmondanak viszont Arany költői alkatának, műveinek, poétikájának hatásáról, és alkalmat adnak a költői hagyaték általánosan megmutatkozó jelenlétének érzékelésére, az implicit és explicit hatások vizsgálatára. Egy-két közelebbről megvizsgálandó vers- és szövegvilág rámutathat arra is, hogy Arany nyelve, verssorai, művei miként élnek tovább a kortárs líra egy-egy alkotójának költészetében, és miként működnek a magyar nyelvben, az emberek nyelvhasználatában és emlékezetében, és ezek miként szűrődnek vissza/át a kortárs versbe. Merthogy bármennyire is alkalmi versekről van most szó, afféle erőszakról tehát, senki sem imitálja vagy parodizálja Arany kötészetét, hanem saját nyelve felől közelít hozzá, és talál rá, ismer rá saját Arany-értelmezésére. Arany költészete sem írható ugyanis tovább, csak „ráírni” lehet – mindenki a saját, komolyan vett versét írhatja és írja rá. A legsikerültebb darabok épp ezért együtt szólaltatják meg a „valódi” Arany János-hangot és az Arany-szerepét felöltő versalanyét, de megszabadulnak azoktól az automatizmusoktól, melyek az Aranyhoz való viszonyt jellemzik. Belépek a szerkesztők által nyitott játéktérbe, de a korlátokat elfogadva, a szerepkettőzés feladatát vállalva épp a kortárs költészet és a líraolvasás differenciáltságát mutatják meg, illetve az újraolvasás értelméről beszélnek.
Bátor döntés volt a verseket a díjazottaktól a legkevesebb pontot kapóig sorban közölni, de így legalább a teljes listán elgondolkodhatunk. *[Bedecs László ebbéli értelmezéséhez szerkesztői jegyzetet fűztünk, lásd alant.] A magam részéről egyetértek a sorrenddel: Buda Ferenc ötletesen, humorosan, sok-sok kreatív utalással idézi meg Arany költői nyelvét és alakját, a játék és a hódolat arányait ízlésesen eltalálva ír. Nádasdy Ádám Arany örökségén gondolkodik el, szépen formált mondatokban sorolja, mi mindenben lehet példa számára is az előd költészete, majd egy szimpatikus gesztussal jelzi: hiába látjuk, mit kéne követni, hiába próbáljuk követni, ez sem, az sem sikerülhet. Tóth Krisztina elégiája pedig maga a kézzel fogható példa: hogyan is él tovább Arany költői karaktere, életszemlélete, finom, kimunkált nyelve külön értesítések nélkül is a kortárs költészetben: relevancia, hogy Tóth költészete milyen erővel kapcsolódik, milyen érzékenyen simul hozzá.
Vannak még nagyon értékes szövegek itt, de például Kerber Balázs kiváló verséből túlságosan kilóg a kötelező Arany-sor, láthatóan nem tudott vele mit kezdeni, Markó Béla pedig pont azt igyekezett jelezni, hogy a mai költészetben egy ilyen sor csakis idegen lehet. Csehy Zoltán két verset küldött: az első jobb, de a pályázat feltételeinek nem felel meg, a második nagyon is megfelel, de az utolsó versszak kitöréséig csak kínlódik a feladattal. Kukorelly Endre egy másik Arany-versenyt megnyert idén, tehát hallja ő dübögő hangját Arany szavának, de az itt közölt szövege nem átütő. Ugyanakkor az öregedő Arany János figuráját, azt az arcot, ami a legerősebben tapad ehhez az archoz, érzékletesen, kis iróniával formálja meg.
Szlukovényi Katalin és Mezei Gábor verseiből viszont pont a játékosságot hiányolom: ez a komoly, tragizáló, Mezei esetében kifejezetten okoskodó, Szlukovényinél színpadias, a némaságot és az árvaságot előtérbe helyező attitűd inkább József Attila űr-magányát idézi, mintsem Aranyt, és talán az alkalom sem ilyen típusú szöveget kívánt. Lanczkor Gábor súlyos verse viszont túl messziről céloz és mellé is talál: bárhol máshol érdekes lehetne, de épp ebben a játékban nem az.
Balázs Imre József ötlete nem rossz: a lantot gitárra cserélte, de ez a versben is megidézett Bob Dylan-jelenség után már nem is tekinthető provokációnak. És sajnos volt sok más ötlete is, és ahelyett, hogy ezekből a legjobb(ak)at dolgozta volna ki, megírta mindet, hosszan és kicsit felületesen – az alkalmi költészet csapdája ez. Nem lett jó vers. Németh Zoltán viszont ennél is tovább ment: ráeresztette a témára minden költői eszközét, és bár az ő költészete szereti a szörnyszülötteket, mi, olvasók, nemigen szeretjük a szörnyszülött szövegeket – ez itt már-már olvashatatlan. Tekeri, csavarja, gyűri két-háromszáz soron át az Arany-toposzokat, de ezúttal ez a technika nem vezet értékelhető eredményre.
Megjegyzem, kicsit bezavar a lapszámba Kántor Péter versenyen kívül érkezett (vagy a versenyre érkezett, de kizárt?) verse – sejtem, milyen dilemmában voltak a szerkesztők emiatt. De rossz döntést hoztak, amikor mégis Kántor Letészem a lantot idéző versét tették a szám élére. Ez bántó a díjazottakkal szemben: az az oldal akkor már Buda Ferenc győztes versének járt volna. Kántoré pedig bármelyik másik lapszámot nyithatta volna, hiszen az egész év Arany-év volt, az a vers pedig valóban kimagasló szöveg, tényleg legalább annyira jó, mint a nyerteseké. De sebaj, nemsokára itt a Petőfi-év, mindenkinek lesz alkalma újra bizonyítani.
Arany János 200-összeállítás (Alföld 2017/6.)
*[Alapvetően nem tartjuk követendő eljárásnak, hogy egy kritikus olvasatához szerkesztői jegyzetet készítsünk, de ezúttal a tényszerűség és szerzőink, valamint a művek védelme megkívánja ezt. Az összeállításban csak az első három helyezett sorrendjéről határozott a szerkesztőség, a többi művet szándékoltan nem állítottuk sorrendbe, a döntéshozatali rendszer ezt nem is tette volna lehetővé. A pályaművek közlésrendje legfőképpen valamilyen logikai ívet igyekszik megjeleníteni. Mivel a lapszám olvasásakor másokban is fölmerülhet a Bedecs Lászlóéhoz hasonló vélekedés, ezért hasznosnak tűnik ekképp leszögezni: a közölt anyag nem tükröz erősorrendet; nem is alakult ki sorrend. Bár a kiírás jellege miatt döntenünk kellett a helyezettek felől, minden beérkezett művet egyként megbecsülünk, s nagy öröm számunkra, hogy a szerzők megtiszteltek az elkészítésükkel. – A szerk.]
Borítókép forrása: Carlo Raso.
Hozzászólások